Vajon a munkavállalók hány százaléka igényli a közvetlen kontrollt, és hányan nem? A válasz meglepő: sokkal többen képesek maguktól cselekedni, mint gondolnánk.
A gyakorló menedzserek egyik visszatérő dilemmája, hogy csupán folyamatos jelenlétükkel biztosíthatják a gördülékeny munkamenetet. Olyan ez, mintha minden pillanatban mozgásban kellene tartaniuk munkatársaikat. Ez a kényszerűség igen fárasztó, gyakran a menedzser-kiégések elsőszámú okozója. Pedig nem kellene így lennie.
Ha górcső alá vesszük a személyiségprofilok teljes körét, azoknak mindössze 13%-a nem képes önmagát motiválni. A többi karakter számára ez nem jelent problémát. Akkor viszont miért látunk olyan sok passzív embert, és miért nyúlunk olyan gyakran a „közvetlen kontroll” motivációs eszközéhez?
A válasz sokkal korábban, a helytelenül megválasztott ösztönzők területén keresendő.
Amikor egymás után többször is helytelen módon nyúlunk valakihez, demotiválódik és beletapos a fékpedálba. Ezután, már csak akkor mozdul majd, ha személyes vezetői jelenlétünkkel erre kényszerítjük. Vagy már akkor sem.
Ilyen demotivációs helyzet lehet, amikor „példakövetéssel” próbálunk ösztönözni egy kreatív ötletembert, vagy „státuszkövetéssel” egy elemző személyiséget stb... Az említett két szituáció mellett, még legalább száz féle rossz kombinációt választhatunk, ha előzetesen nem készítünk egy személyiségalapú motivációs preferencia mátrixot.
A „közvetlen kontroll” mint ösztönző, szintén sok esetben rosszul megválasztott. Az összes személyiségprofil közül, mindössze 8 % reagál erre teljesítménynövekedéssel. Sokan sehogyan, még többen kifejezetten negatívan élik meg, ha valaki folyamatos jelenlétével ad nyomatékot vezetői szándékának.
Ez a motivációs forma, hazai sajátosságként, igencsak óvatosan alkalmazandó. A hazai munkavállalók, 69% (2010-es adat!), burkolt vagy nyílt ellenállásba megy át, ha „direkt kontrollal” próbáljuk munkavégzésre kényszeríteni. Inkább kevesebbet keres, rosszabbul él, de önérzetéből nem enged.